2012. február 3., péntek

CSICSERIBORSÓ LEVES

Jócskán elmúltam már harminc amikor Pista barátunkkal, barátnőmmel Ingeborggal és akkori párjával egy gyönyörű szép téli napon sízni indultunk Brassó Poianára. Egész úton duzzogtam rendesen: ismét egy kellemetlen hétvége, amikor hiába a jó baráti társaság, megint ülhetek a pálya hüttéjében orrvérzésig egyedül, arra várva, hogy valamelyik barátom arra kanyarodjon kipirult arccal két lecsúszás között és hanyagul odadobja nekem a "hogyvagymitcsinálszremélemnemunatkozol" szöveget, majd sietősen, szerintem eszelősen tovább csússzon lefelé, otthagyva engem a személyes kínjaimmal, frusztrációimmal, hogy nem tudok sízni. Elegem volt már nagyon azt látni, hogy mindenki mennyire boldog és könnyed a sípályán, untam már nagyon, hogy pecsenyepirosra süttessem az orromat a magaslati napsütésben vagy halálra unjam magamat  a ködösebb, sötétebb napokon egy füstös melegődőben egy kapuccsínóval és sok sok cigivel.  
Pista, aki amúgy sporttanár és neves síoktató volt, megérezte az ellenállást bennem, barátságosan megjegyezte, nem baj ha nem tudok sízni, vehetem az autót és elkocsikázhatok a közeli szálloda úszómedencéjéig, majd este találkozunk és "bandázunk" vacsoránál. A sírás fojtogatott, nem tudtam sem úszni, sem autót vezetni! Akkor mondta Pista és ez szinte beleégett a lelkembe: fehér ember tanuljon meg írni-olvasni, autót vezetni és úszni. A sízést nem említette...
Az elkövetkező nyáron megtanultam vezetni, a következő szezonban sízni és pár hónap múlva beiratkoztam egymás után két úszótanfolyamra is. Lelkemre mondom nektek, nem rajtam múlott az egész, a mai napig nem tudok úszni.

Amikor aztán pár év múlva a Brassó Poiánai "Drumul Rosu-n", a Vörös úton csúsztam lefelé egy csodálatos napsütötte, de nagyon hideg napon, felnéztem az égre és megköszöntem Pistának, hogy megszégyenítve felrázott tehetetlenségemből, Ingeborgnak meg hogy angyali türelemmel és végtelen kitartással fordult felém és megtanított sízni (is). Halleluja, halleluja, zengett a szívem amint csúsztam lefelé a fenyőfákkal övezett csodálatos, szerpentinszerű pályán. Dalolt a lelkem amint lefelé kanyarogtam, surrogott az ezüstként csillogó fagyott hó a sítalpam alatt, süvített a szél a füles sísapkámon keresztül, az orrom alatt megfagyott az elkenődött taknyom, nem számított semmi. Boldog voltam, valójában akkor éreztem meg azt az eufórikus érzést, amit barátaim már oly sok éve tapasztaltak a sípályán.  Aztán hatalmasat estem... 
Akkor tudtam meg milyen az, amikor a mennyből a pokolba, magasból a mélybe eshetünk. Tanulság ez valamennyire az életben is, minél magasabbról esünk, annál nagyobbat huppanunk. 


Habár a sízés  sajnos az idő múlásával egyre nehezebben megvalósítható már nekem, boldog vagyok, hogy ha nem is sokszor, de megéreztem én is mit jelent a lefelé száguldás, a süvítő szél, a szabadság érzése.

Nos, de térjünk rá a receptre, aminek semmi, de semmi köze sincs a sízéshez, a télhez és a hóhoz, de fogadjátok szeretettel, főzzétek meg és egyétek jóízűen ezekben a hideg, didergető, havas napokban. 


Vettem hat csirkecombot és feltettem főni 2 liter hideg vízben, felkockáztam egy fej hagymát és hozzáadtam a leveshez, megtisztítottam és felkarikáztam négy sárgarépát és egy feldarabolt petrezselyemgyökérrel együtt a leveshez adtam. ztam, borsoztam (bevallom, tettem bele két ételízesítő kockát is). Amikor már minden majdnem megfőtt, lecsorgattam egy csicseriborsó konzerv levét és a finom ásványi anyagokban, vitaminokban, rostokban gazdag borsószemeket belelöttyintettem a forrdogáló lébe.
Mire a hús megfőtt a zöldségek is megpuhultak. Akkor belekevertem egy kis doboz (2 dl) főzőtejszínt, citromlével utánaízesítettem, megszórtam petrezselyemzölddel. 
Pompás leves lett!!! 
Készíthetjük hús nélkül is, én a csirkecombokat külön ettem.

Feleim, vegyetek és egyetek!!!

1 megjegyzés:

  1. pai dupa un pic de sport, merge o supica, ceva, o mancare buna, nu ;))?

    VálaszTörlés